Magyartanítás önkéntesen: hiánypótló segítség menedékkérőknek

forrás: UNHCR, the UN Refugee Agency Magyarországon

http://www.unhcr-centraleurope.org/hu/hirek/2012/magyartanitas-onkentesen-hianypotlo-segitseg-a-menedekkeroknek.html

2012-08-06

DEBRECEN, 2012. augusztus 6. (UNHCR) – Vanyó Patrícia ma is élénken emlékszik, mit mondott neki egy szociális munkás az első napján a menedékkérőknek otthont adó Debreceni Befogadó Állomáson: „Vigyázz, mert ha egyszer ide belépsz, itt ragadsz”.

vanyo_patricia_onkentes

Nyolc hónappal később a húszéves egyetemista lány csillogó szemekkel lépi át a Debrecen határában fekvő, egykori laktanyából átalakított befogadó állomás kapuját. Hetente kétszer jön, hogy önkéntesként a táborban élő menedékkérőket magyarra tanítsa és a gyerekeket játékos és fejlesztő foglalkozásokba vonja be.

Igaz volt, itt ragadtam. És ha tehetném, mindennap jönnék” – súgja a Debreceni Egyetemen másodéves Patrícia, miközben az órán két afgán tanítványa egy párbeszédet olvas fel hangosan, birkózva a világ egyik legnehezebb nyelvével, a magyarral. Az óra vidám hangulatban zajlik, angol, pastu és magyar szavak röpködnek, ahogyan a menedékkérők felváltva igyekeznek elmagyarázni egymásnak egy-egy szó jelentését, az összes lehetséges nyelven, ha csak egyikük is nem érti.

Bár én tanítom őket, de én magam is rengeteget tanulok tőlük” – folytatja Patrícia. „Most már jobban értem, mi is történik az ő országukban, ők hogyan élik meg mindezt, és miért gondolkoznak, úgy, ahogy”.

Amikor a kollégiumi hirdetőtáblán először olvasott az önkéntes lehetőségről, Patrícia számára egy percig sem volt kérdés, hogy ezt épp neki találták ki. A Boldog Terézia Katolikus Egyetemi Szakkollégiumban lakóknak három programból kell krediteket teljesíteniük: alakulni, alkotni és adni.

Családja először nehezen tudta elképzelni, milyen hely egy menedékkérőket befogadó állomás, és mit is fog ott Patrícia csinálni, hiszen a faluban, az alig félezer lakosú, észak-magyarországi Sajósenyén nincs ilyesmi. A francia-orosz szakos Patrícia azonban már az első néhány alkalom után tudta a választ: leginkább a nyelvtanításban tudna segíteni.

Franciára és oroszra nem volt igény, magyar nyelvre viszont annál inkább. A befogadó állomáson élő mintegy 320 menedékkérő közül ugyanis csak a gyerekeknek van lehetőségük arra, hogy elkezdjék tanulni a nyelvet, a helyi Csapókerti Általános Iskolában és a Pósa utcai Óvodában. A felnőttek, valamint azok a gyerekek, akik a korlátozott számú iskolai és óvodai férőhely miatt nem kerülnek be a formális oktatásba, csak önkéntes tanárok segítségére számíthatnak, ha szeretnének magyarul tanulni már azelőtt, mielőtt menekültstátust kapnának. Státusszal ugyanis állami támogatásként jár számukra a magyar nyelvtanulás.

Mirzai Waliullah nagyon nehéznek találja a magyar nyelvet, két és fél év után is még jobbára küszködik vele. „Az segítene, ha mindennap lenne óra. Szükségünk van itt maradni. Ezért szükségünk van tudni a nyelvet” – mondja. A negyven körüli afgán édesapa pár nappal ezelőtt kapta meg az oltalmazotti státust, és hamarosan költözik a Bicskei Menekülteket Befogadó és Előintegrációs Állomásra. Reméli, sikerül majd felzárkóznia az intenzív magyarórákhoz.

Sötét tudom, rossz tudom, világos nem tudom” – halad végig Szultán, egy másik afgán menedékkérő a szószedeten. A csoport legfiatalabb tagja a legszorgalmasabb, meséli róla Patrícia. Amikor a városban jár és új szót lát vagy hall, mindig felírja, hogy majd az órán megbeszéljék. Szultán saját elmondása szerint csak attól fél, hogy a két hónap alatt mindent elfelejt, amíg Patrícia a nyári szünet alatt szülőfalujában lesz, és erre az időszakra senki sem tudta átvenni a magyaróráit.

Az elején kicsit féltem, hogy majd nem fogadnak el, egy fiatal lányt, egy teljesen más kultúrából” – emlékszik vissza a kezdetekre Patrícia. Már az első néhány óra után azonban azt tapasztalta, afgán és iráni diákjai nagyon nyitottak a nyugati kultúrára és tisztelettel viselkednek vele. Az is nagy segítség volt, hogy már az elejétől útmutatást kaphatott a Menedék Egyesület szociális munkásaitól, akik a befogadó állomáson uniós forrásból közösségi szociális és készségfejlesztő projektet valósítanak meg, a menedékkérőknek nyújtott állami támogatás híján a magyar nyelv tanítását is felkarolva.  

Azt gondolom, hogy a menedékkérőknek is segítenünk kell, hogy tanulhassanak magyarul, nem csak a már elismert menekülteknek” – véli Patrícia. „Itt kell maradniuk, amíg elbírálják a menedékkérelmüket, és ez sokszor nagyon hosszú idő. Itt élnek, velünk, valahogy meg kell értetniük magukat a mindennapokban. Másrészt, mi mással tölthetnék a napjukat, hiszen menedékkérőként nem vállalhatnak munkát” – teszi hozzá.

Patrícia lelkesedése másokra is átragadt: mióta elkezdett önkénteskedni, négy másik kollégiumi társát is bevonta a magyartanításba és a gyerekekkel való foglalkozásba. Emellett kulturális tanácsokkal is próbálnak segíteni. „Kis dolgokkal is nagyot segíthetünk egy ember mindennapjain” – mondja Patrícia.

Mi magyarok is annyiszor lázadtunk fel a hatalom ellen a történelemben és sokaknak kellett elmenekülnie, a törökök, a Habsburgok, a nácik elől, vagy 1956-ban. Furcsa, hogy most pedig nem értjük, ezeknek az embereknek miért kellett elhagyniuk az otthonukat és miért jöttek ide” – folytatja.

Patrícia a befogadó állomáson szerzett tapasztalatai hatására az egyetem után is menekültekkel szeretne foglalkozni. „Számomra ez egy önkiteljesedés, önmegtalálás is volt. Úgy érzem, ezáltal sokkal gazdagabb, értékesebb ember lettem” – összegzi, lelkesedéstől ragyogó szemekkel.

Hegedűs Éva, Debrecen